recorded at Weyfest 23rd July 2005

2000. július 19.

Fehér blues

A blues fehér ága az ötvenes évek végétől alakult ki. Ekkoriban kezdtek el fehér zenészek először hivatásszerűen afro-amerikai muzsikát játszani. A műfaj lényegében párhuzamosan indult fejlődésnek Amerikában és Brit-szigeteken. Tekintettel azonban arra, hogy a hatvanas évek elején a szórakoztató zene Londonból kapta meg azokat a meghatározó impulzusokat, amelyek a mai napig is éreztetik hatásukat, a vezető szerep a brit muzsikusok kezébe került.

Anglia a második világháború alatt találkozott először az afro-amerikai zenével. Az amerikai hadsereggel jelentős számban érkeztek néger katonák a szigetországba. A háború befejezodése után újraéledő kereskedelmi hajózás fellendítette az amerikai lemezek behozatalát. Az első fekete korongokat a tengerészek hozták magukkal az Újvilágból. Később a nagyobb amerikai hanglemeztársaságok (Chess Records stb.) önálló postai kereskedelmi hálózatot alakítottak ki. A szigetország zenei élete a hatvanas évekig meglehetősen jellegtelen volt. Ez részben a háborús károk miatti nehéz gazdasági helyzet miatt alakult így, másrészt Anglia híján volt olyan kizárólag rá jellemző szórakoztató zenei irányzatnak, mint a francia sanzon, az olasz dal vagy az osztrák magyar operett. Az ötvenes években jobb híján megpróbálkoztak az amerikai rock and roll sztárok mintájára néhány saját csillagot (Cliff Richard, Tommy Steele stb.) kreálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Leadbelly volt az első valódi fekete blues zenész, aki Európában járt. Ő 1947-ben Párizsban vendégszerepelt, Angliába azonban nem jutott el. Négy évvel később Big Bill Broonzy már megállt Londonban, igaz meglehetősen kis létszámú, szűk körű közönség előtt lépett fel. 1958-ban követte őt a Sonny Terry Brownie McGhee duó, majd ugyanebben az évben Muddy Waters. A Chicago blues királyának turnéja hozta meg a műfaj angliai áttörését. A brit publikum ekkor hallott először élőben elektromos erősítésű nagyvárosi bluest. A siker nyomán szervezte meg a Lippman-Rau koncertiroda az American Folk Blues Festival elnevezésű turnésorozatot, melynek keretében 1962-től évente a műfaj legnagyobb előadói (Sonny Boy Williamson, Memphis Slim, Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Lighnin’ Hopkins, J. B. Lenoir, Little Walter, Son House, Jimmy Reed, Willie Dixon, Otis Spann, T-Bone Walker, John Lee Hooker, Bukka White, Big Joe Williams, Skip James, Otis Rush stb.) léptek színpadra. A néger művészek saját fellépéseik mellett arra is szakítottak időt, hogy helyi fiatal zenészekkel felvételeket készítsenek, alkalmi közös koncerteket adjanak.

1963-tól a Beatles berobbanásával új időszámítás kezdődött a szórakoztató zene történetében. A gombafejűek minden babért learattak, mellettük azonban fokozatosan felnőtt egy olyan muzsikusnemzedék, amely az amerikai néger blues előadók munkásságából merítette pályafutása meghatározó zenei élményeit. Az évtized közepére ezek a fiatal együttesek szinte ellepték a brit zenei intézményeket. A várható sikeres üzleti kilátások miatt a rendszer gyorsan reagált. A meglévő mamutcégek (Decca, Columbia stb.) mellett sorra alakultak a blueszene terjesztésével foglalkozó új kiadók (Blue Horizon, Spark stb.). Új lapok, folyóiratok jelentek meg, kis klubok, koncerttermek nyíltak országszerte. A sajtó a találó "blues boom" (blues robbanás) elnevezéssel illette a jelenséget. A brit blues népszerűsítésében négy muzsikus játszott úttörő szerepet. Alexis Korner, Cyril Davies, Graham Bond és John Mayall érdemei elvitathatatlanok a műfaj szigetországi meghonosításában. Zenekaraikban számtalan tehetséges fiatal muzsikus kapott helyet, akik később önálló együtteseikkel vitték tovább a tőlük kapott örökséget. 1963-65 között kialakult az első brit blues generáció. Ennek vezető csoportja a Rolling Stones volt, mellette elsősorban a Manfred Mann, a The Artwoods, a The Animals, a Spencer Davis Group, a The Pretty Things, a Zoot Money’s Big Roll Band, a The Yardbirds és az ír Them említhetők.

A blues hullám 1967-68 folyamán tetőzött. Az afro-amerikai muzsika lett a brit szórakoztató zenei élet hajtómotorja. A műfajon belül több irányzat alakult ki. Az autentikusabb megszólalású csoportok (Savoy Brown, Fleetwood Mac, Chicken Shack, Groundhogs, John Dummer Blues Band stb.) pályafutásuk kezdeti szakaszában következetesen ragaszkodtak a tengerentúli néger példaképekhez. Néhány nagy gitáros egyéniség (Eric Clapton, Alvin Lee, Rory Gallagher, Paul Kossoff, Dave Clempson stb.) szívesen használt tipikusan rockzenei elemeket. Együtteseik (Cream, Taste, Free, Ten Years After, Bakerloo stb.) kemény, improvizatív blues-rockot játszottak, előkészítve az utat a hetvenes évek hard és heavy metal klasszikusai előtt. Más zenekarok (Keef Hartley Band, Colosseum, Climax Blues Band, Blodwyn Pig stb.) Alexis Korner és Graham Bond nyomdokain haladva a tradicionális blues hangzást jazz elemekkel színesítették, sajátos, egyedi stílusvilágot alakítva ki. 1968-ban pedig az elektromos erősítésű csoportok mellett berobbantak a folk- és country blues akusztikus képviselői. Mike Cooper, Ian A. Anderson, Duster Bennett, a Kelly testvérek és társaik a blues legősibb, archaikus hagyományait vállalták fel.

Az egyes stíluskategóriák határai természetesen nem voltak merevek, egyes előadók, együttesek oda-vissza akár több alkalommal is át- meg átjárták azokat, nem is beszélve olyan, semmiféle skatulyába nem sorolható művészekről, mint John Mayall vagy Alexis Korner. A blues robbanás közben elérte Európát is. A kontinensen a brit minta nyomán a nyelvi korlátok ellenére is sorra alakultak a zenekarok. Foként Hollandiában csapott magasra a blues láz. A Cuby + Blizzards és a Livin’ Blues személyében Németalföld rövidesen két nemzetközileg is elismert csoporttal büszkélkedhetett.

A hetvenes évek elején azonban jelentősen megváltoztak a zenei trendek. A blues hullám alább hanyatlott, új irányzatok jazz-rock, art-rock, heavy metal kezdtek tért hódítani. A legtöbb korábbi sikeres blues csoport megpróbált lépést tartani a változásokkal. Többen (Fleetwood Mac, Climax Blues Band, Eric Clapton stb.) a kommersz amerikai rock főcsapására léptek, mások (Jeff Beck, Keef Hartley Band, Groundhogs stb.) valamelyik új stílus felé fordultak. Azok a többségében kis csapatok, amelyek nem voltak képesek a váltásra, előbb a perifériára szorultak, majd feloszlottak. Csak néhány karizmatikus személyiség (Korner, Mayall, Kim Simmonds, Stan Webb) tudta átvészelni ezt a nehéz időszakot. Új és új társakkal az oldalukon olykor kisebb kitérők után megmaradtak a blues mellett. A hetvenes évek második fele azonban az alkotói mélypontot jelentette csaknem valamennyi korábbi sikeres fehér blues előadó számára. Ekkor készített lemezeik túlnyomó többsége a "mihamarabb elfelejteni" című kategóriába tartozik.

A következő évtized közepétől újjáéledő blues hullám váratlanul kedvező lehetőséget kínált az addigra csaknem elfelejtett fehér bluesmanek számára. Újjáalakulva színre lépett a John Mayall’s Bluesbreakers, a Savoy Brown, a Chicken Shack, a Blodwyn Pig, a Climax Blues Band, a Colosseum, a Ten Years After, a Groundhogs. Lemezeket készítettek, koncerteket adtak. A tíz-tizenöt évvel korábbi "pályaelhagyók" közül is többen visszatértek fiatalkori hangjukhoz. Néhány kifejezetten emlékezetes album From The Cradle (Eric Clapton), Sense Of Place (John Mayall), Slow Train (Savoy Brown) stb. is napvilágot látott.

Amerikában jóval nehézkesebben alakult ki a fehér blues, mint a brit szigeteken. Az Újvilágban Angliával ellentétben meg kellett küzdeni a faji előítéletekkel is, s nemcsak a fehér, hanem a néger közösségnek is. (Jellemző módon leginkább maguk a zenészek voltak mentesek ezektől mind a két oldalon.) A hatvanas évek első felében létrejött néhány jellemző zenei központ, ahol az új törekvések csoportosultak.

Az egyik hely New York volt. A város híres művész negyede, Greenwich Village kis füstös bárjaiban alakult ki az a zenész társaság, amelyben az akusztikus folk előadókon (Joan Baez, Judy Collins, Tom Paxton, Eric Von Schmidt stb.) kívül megtalálható volt egy country- és folk blues inspirációjú csoport is. Ide tartozott Dave Van Ronk, Ramblin’ Jack Elliott, Geoff Muldaur, sot a pályakezdő Bob Dylan is, akinek első albuma valójában egy akusztikus blues lemez volt. Ebből a közegből indult útjára az ifjabb John Hammond és a Blues Project.

A másik meghatározó jelentőségű csoportosulás a chicagóiak köre volt. Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Nick Gravenites, Barry Goldberg, Elvin Bishop, Steve Miller, Charlie Musselwhite, Corky Siegel, Jim Schwall az évtized közepétől meghatározó jelentőségű együtteseik élén tettek hitet a műfaj iránti elkötelezettségükről.

A két említett csoporton kívül is akadt néhány nagyformátumú előadó és zenekar. A Winter testvérek Texasból, Janis Joplin, a Canned Heat, a Hot Tuna, Rod Piazza és a Ford fivérek Kaliforniából, az Allman Brothers Band pedig Floridából tört be az élvonalba. A műfaj fejlődésére azonban nem gyakoroltak akkora hatást, mint a felsorolt New York-i, illetve chicagói pályatársak. A hatvanas években feltunt amerikai fehér bluesmanek pályája nagyban hasonlított a brit zenészek sorsára. A törés legtöbbjüknél szintén a következő évtized közepén állt be. Néhányuknak (Johnny Winter, John Hammond, Charlie Musselwhite, Roy Buchanan) sikerült a megújulás, a többség azonban nem nagyon tudott kikecmeregni a hullámvölgyből.

A fehér blues a hetvenes években szerte a világon visszaszorult oda, ahonnan másfél évtizeddel korábban elindult, a pubok, kis klubok, főiskolák színpadaira. Ebben az időszakban is feltunt ugyan néhány remek képességű muzsikus, ok a tíz-tizenöt évvel korábban indult pályatársakhoz képest azonban sokkal előnytelenebb, mostohább piaci körülmények között voltak kénytelenek érvényesülni. Amerikában a Fabolous Thunderbirds, William Clarke, George Thorogood és Stevie Ray Vaughan, Angliában pedig a Dr. Feelgood és a Nine Below Zero tartozott ebbe a körbe.

A nyolcvanas évek közepétől kialakult egy második blues boom. Ennek hátán újabb tehetségek egész sora (az azóta sajnos már elhunyt John Campbell, a vak gitáros Jeff Healey, az osztrák Ripoff Raskolnikov, "a legjobb magyar blues gitáros" Ronnie Earl, Paul Geremia, az ausztrál Dave Hole, a holland Hans Theesink, a Mojo Blues Band szintén Ausztriából, Norman Beaker, a jelenleg a Canned Heat élén nyomuló Robert Lucas, Tinsley Ellis, Tom Shaka, a jugoszláv Homesick Mac stb.) került az élvonalba, akik az "öregekkel" együtt vitték, s viszik ma is tovább a blues zászlaját. Az elmúlt harminc évben a bluesnak a zenei világban elfoglalt pillanatnyi helyzetétől függetlenül rendszeresen tűntek fel új és új előadók szerte a világban. Ez kétségtelenül okot ad a műfaj szerelmeseinek a bizakodásra.

J. B. Huttonak igaza volt, a blues tényleg örök.

(A fenti elemzés a napokban megjelent White Boy Blues /A fekete zene fehér mesterei/ című kötet egyik fejezete.)

http://www.merliner.net/