Robert Plant - Fate Of Nation
Dátum: Június 22, csütörtök, 12:00:00
Téma: Lemezismertetők

Arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb Plant szólóalbum határozott magabiztossággal tudom rávágni: A Fate Of Nation.

Van egy vitatható elméletem, miszerint Plant nagyjából 12 éves ciklusokban van leginkább a csúcson. Tudom, hogy az elmélet több sebből vérzik, de a váza sarkítva ez: 1968-71, 1982 (a másik nagy kedvenc szólóalbumom, a Pictures At Eleven ekkor jelenik meg), aztán ezen cikk témája, tágabban a 90-es évek eleje, majd 2005-től kezdődően napjainkig a „Mighty Rearranger korszak” (Sziget 2006. VIII. 9.!!!). A Page-Plant korszak egy külön sikersztori.

A siker csalfán hullámzó valami, a dialektikus világ törvényszerűségeinek szorításában egyszer fent, egyszer lent. A ’90-es évek eleje egy nagy újrakezdés volt minden tekintetben. Elmúltak a sötét ’80-as évek, ami Plantet is megviselte, elég felejthető, szinte impotens dolgai születtek, főleg ’83 után. Nem az ő hibája volt, hanem szerintem a tupirhajak neonlila és rózsaszín buzernyák környezete lefolytotta alkotóerejét. A ’90-es évek elején új lendületet kapott a rock, egy hippireneszánszról is beszélhetünk, újra előkerültek a tésztanyakláncok, trapéznadrágok, és a régi-új ZENÉK. Naná, hogy Plant érzékenyen reagált a fiatalságkultusz, az életkultusz, a szépség kultuszának újjáéledésére. Új lendületet kapott minden, ami 68-ban indult. Gondoljunk csak a borító tömény üzenetözönére, az elolvadó Földgolyó előtt ülő gyerekekre, a belső borítón olajtanker süllyed, kiszáradt fák előtt a gyerekek vegyvédelmi kabátban ülnek, kuwaiti háború utáni csendélet, túlzsúfolt városi sztráda. Mindez szöveges üzenetekkel is megspékelve ugyane témákban. A Föld sorsáért való aggódás, a környezetvédelem, a békeharc mind ’68 vívmánya, és ez szerencsére ekkoriban újra megjelenik a közgondolkodásban. Plant elkapta saját ifjúkorának lendületét. Egy interjúban ekkoriban kifejti, hogy neki nem kell pénz, világsiker, csak a kutyája, egy sátor, meg a hangja. Azt hiszem ez nem süket duma tőle.

Az album egyik legeltaláltabb, koncerten is kiélhetően játszható darabja a nyitótétel, Calling To You. Plant nagyon okosan csinálja a dolgait. Ez a dal is egy nagy okosság, kigondolt okosság, de nem zavaró, sőt elfogadható, szerethető. Egy kis döngölés, egy kis rockblues, boszorkánykonyha. Értékét mi sem jelzi látványosabban, hogy a Page-Plant korszakban is tovább él koncerten egyveleges számként egy ideig.

A második dal a Down To The Sea. Charlie Jones zenéje. Szerintem a basszusgitáros dalszerzői munkásságának egyik kiugró teljesítménye, de ezzel sajnos nem mondok sokat. Mindenesetre felismerhető a keze nyoma, a ’98-as Page-Plant albumon, a sajátos világú, ámde kevésbé sikerült Walking Into Clarksdale-on ez köszön vissza majd. Nem szerencsés, de a dal egyébként nem rossz. Jonest én egy zenei szakmunkásnak tartom. Mint Plant veje kicsit talán protekciós érzetet is kelt, de ezen információ hiányában is szürkének hat. 2003-ban el is váltak útjai Percytől.

Come Into My Life. Na ez is egy kedvenc. Plantnek mindig is legfőbb erénye a hangulatok uralása, és alakítása volt. Ebben a dalban is világot teremt.

Az I Believe és a 29 Plams jó értelemben vett popdalok, nem véletlenül ezekből készült klip is. Phil Johnston dalai, aki ’88 óta volt Plant zeneszerzője és billentyűse. Nekem sosem volt szimpatikus, túlságosan különböző világa van. Itt jegyezném meg, hogy zeneszerzőitől függetlenül Plant szerintem nem csak a szövegeket jegyzi, hanem nagyon markánsan és konkrétan instruál is, de az biztos, hogy a fő vonalakban oroszlánunk akarata érvényesül. A Zeppelin megszűnte után Főnök személyiséggé vált, ő írányít. És nem csak saját szólóprojectjeiben, hanem az újraegyesülésekben is. Ha ő akarta a közös megjenelést, munkát, akkor volt valami. Ha nem, akkor biztosan semmi. (’85, ’88, ’94)

A kedvenceim az albumon a legkevésbé kézenfekvő dalok. Azok, amikben érett férfikora legszebb éveiben levő Plant leginkább megmutatja sajátos bölcsességét. Ilyennek gondolom a Memory Songot például, illetve a The Greatest Giftet és daltestvérét, a Great Spiritet. Itt érzem azt a napfényes, ekkorra sokat megélt életszeretetet, ami nagyon szimpatikus volt már a „tapasztalatlan” naturális tehetségű korai korszakában is Plantnek, aminek a Zep játékos oldalait is köszönhetjük. Itt meg aztán a tudatosság által kanalizálva még profibbnak tűnik.

Az album zenitjén egy feldolgozásdal, az If I Were A Carpenter foglal helyet, pedig ez általában nem volt szokása hivatalos lemezen egész 2002-ig Plantnek. Koncerten igen, de lemezen nem. Tim Hardin szépséges dalában még mandolin is helyet kap, lehetetlen nem gondolni, a III. Zep albumra.
Kemény kedvenc a Promised Land, szerintem Plant 93-as koncertidényének legkéjesebb dalával van dolgunk. Nagy húzást tudnak elérni benne.

A Colours Of Shade megint az akusztikus oldalt erősíti. Népdali gyökerek sejlenek fel a kíséretben. Tolkieni vidékeken járunk.

Az utolsó dal szerintem hangulati visszatérés az általam ugyancsak kedvelt 1982-es lemezéhez, sőt talán még a Heartbreaker témáját is viszonthallhatjuk benne, ha akarjuk. Egy jó rockkal foglalja keretbe szerkezetileg a lemezt.

Sokszor azt gondolom, hogy ez egy hippialbum. Szerintem zseniális. Sokan a zeppelinisták közül legyintenek a szólómunkásságra, amit valamilyen szinten megértek, de sajnálok is, mert sok jóból marad így ki, aki nem érdeklődik szélesebben.

A Fate-hez 2 maxi is társul, a 29 Palms, és a Calling To You. Előbbi Rainer Ptacekkel van 3 kiváló bónusztrack. A 21 Years egy sajátos akusztikus blues, a Dark Moon viszont ehhez képest elég felejthető, talán mert a 21 Yeras kísérete társul hozzá. És zárótételként egy akusztikus Whole Lotta Love, ami ugyan érdekes egyszer meghallgatva, de semmi több.
A Calling maxin a Naked If You Want akusztikus - és méltán elfelejtett - darab és 8’05” kapott pluszban helyet. Utóbbi érdekes countrys hatásokat visel magán. Plantek van egy ilyen countrys, west-coastos vonzódása. És végül szerepel a lemezen a Calling egy remixe is.

Bálint Csaba (2006.04.12.)
led-zeppelin.ini.hu

Forrás: passzio.hu